Scroll to top
© 2024. ISPAROMAR - Szabó Zsolt
en hu

Give Me A Soul című fotósorozat a pécsi Zsdrál & Design Galériában

„A fotográfia feladata a dolgok valódi természetének, belsőjének és életének a megörökítése.”
André Kertész

Szabó Zsolt fotográfiai munkásságában a látvány mögötti gondolatiság megragadására és a részletek bemutatására törekszik. Korán felismerte, hogy ez az, amivel képes mondanivalóját és lelkivilágát is kifejezni. Fekete-fehér alkotásaival erőteljes hatást ér el, amely mindig a leglényegesebbre irányítja a figyelmet. Szabó (Pécs, 1980) a Pécsi Tudományegyetemen és a párizsi Sorbonne-on végezte tanulmányait.  Az analóg fotográfiában találta meg önkifejezésének lehetséges módját. Példaképként tekint a két magyar származású mester, André Kertész és Brassaï életművére.  Nagy tisztelője Giorgio de Chirico és Piero Manzoni olasz képzőművészeknek, akiktől a szürrealisztikus világlátást és a konceptualista művészeti gondolkodásmódot tanulta el. Szabó célja mindig a múló pillanat és az egyedi látványvilág megörökítése. Ezzel olyan különleges miliőt és hangulatot teremt képeinek, amelyek a létezés körforgását, egyben annak örökkévalóságát tükrözik.

Témái a tárgyak, a természeti környezet és az emberi testek egymáshoz való viszonya, a köztük feszülő érzelmek felfedezése. Olykor érzéki élmények is megjelennek a képein, időnként éppen a vágyott beteljesülés hiányának szemléltetésével.  Az időbeli és térbeli kapcsolódási pontok megtalálása érdekében keresi az együttállásokat, néhol szándékoltan is segítve a különféle szituációk egymásra találását.  A perspektivikus nézőpont gyakori változtatásával érzékelteti a tereket, mélységeket és távlatokat. Sorozatokban gondolkozik, amelyeknek elemei szorosabban vagy lazábban kapcsolódódnak egymáshoz. Fontos számára a tárgyak és a testek hordozta szimbolika, sőt, a számszimbolika is, amelyet a képek elemeinek számában vagy azok fizikai méretében is érvényre juttat. Kiemelt figyelmet fordít a fotók kidolgozására és azok technikai megvalósítására. Analóg filmre dolgozik, kézi technikákat alkalmaz, mind a felvételek készítésénél, mind azok előhívásánál. Sokszor egyedi, különleges, akár múltidéző gépet vagy kamerarendszert használ, amelynek gyakran a mondanivalóhoz is köze van, így ezzel a tartalom megértését is elősegít(het)i. A kézműves technikák alkalmazásához „nem nosztalgiából, félelemből vagy dacból ragaszkodik, hanem bennük új tapasztalatok után kutat, melyek eltérnek a megszokott, digitális átlagtól.” David Sax kanadai író fogalmazza meg ekként gondolatait Az Analóg bosszúja című könyvében, mely Szabó munkásságát, gondolkozásmódját is jól jellemzi. Gyakran készülnek zselatinos ezüst anyagra felvételei, időnként pedig az analóghoz leginkább hasonlító, legkorszerűbb technikát, a giclée printet választja. Képeinek kidolgozásához prémium minőségű, barit papírt választ, különlegessé téve ezzel is alkotásait. Kiállításain látható installálási módszerei mindig egyediek és letisztultak, segítve a befogadókat, hogy figyelmüket elsősorban a fotográfiák teremtette világra fókuszálják.

The Shadow of Coincidence és The Light of Coincidence című sorozataiban a fények és az árnyékok véletlenszerű vagy szándékolt együttállásában találja meg mindazt, amit érez és gondol a létezés különleges pillanatairól. A képek feszültségét a hiányban is megmutatkozó teljesség paradoxonai teremtik meg. A Nature Morte és az Understatement című alkotásegyütteseiben a mulandóság esztétikumát és a természet változásainak pillanatait rögzíti. A látványvilág mögötti tartalmakat keresi, ahol együtt szerepelteti az emlékezet fragmentumait a jelen megragadott pillanataival. Szériái ritkán kötődnek konkrét helyszínekhez, hiszen egyetemes érvényű igazságait így tudja leginkább kifejezni. Ám az Amerikában, 2018-ban készült Take me to paradise című munka készítésénél a helyszín különleges szerepet kapott. A képeken nem csupán az általános értelemben vett emlékezés fontosságát és az élet törékenységét mutatja be, hanem a 2001. szeptember 11-én, New Yorkban történt terrortámadás személyes lenyomatait is megörökíti. Az 56 felvételből álló sorozat elemeinek száma utal az Egyesült Államokba 1956-ban kivándorolt magyar üldözöttekre és azok kint megélt nehézségeire.  Az emlékező képek érzékenyen, a részletekre fókuszálva utalnak a terrorizmus borzalmaira és a soha nem feledés fontosságára. Az előhívott munkák 19 x 19 cm-es mérete jelzi a tragikus dátum számait is. A Breath és Space című sorozatok előkészítik a most először bemutatott, legújabb, Give me a soul című szériát. A valamiféle, tátongó űr betöltése csak úgy lehetséges, ha a fotográfia segítségével a művész lelket ad a tárgyaknak.

Élettelenből élőt teremteni csupán szakrális úton lehetséges. Amikor Isten a teremtés során életet lehelt az első emberbe, Ádámba valami felfoghatatlan csoda történt. Ez a gesztus számunkra, embereknek megismételhetetlen és elérhetetlen. Mégis megadatott valami, aminek segítségével, ehhez foghatót tudunk véghezvinni. Mondhatjuk, hogy a művészet mimetikus hatalmának köszönhetően lehetséges az élettelenből való teremtés, a lélekátadás varázsa. Szabó 33 elemből álló2019 és 2021 között készült Give me a soul című sorozata a fotográfia segítségével írja újra ezt a csodát. A felvételek 6 x 6 cm-es, fekete-fehér analóg filmre készültek, Ilford Barit papírra nagyítva. A képek készítéséhez Szabó Hasselblad 500EL kamerarendszert használt, amelyhez hasonlót alkalmaztak 1969. július 20-án a Holdra szállás megörökítésekor is. A Luna I-II-III. című képek ennek állítanak emléket, ahol a nagyítás során kirajzolt felületek textúrái a Hold felszínének mimézisei. A nem négyzetes formátumú alkotások készítésénél Szabó egy különleges, műszaki Horseman L45 nagyformátumú fényképezőgéppel dolgozott.

Az élettelen tárgyak élőként való bemutatásának nagy hagyománya van a művészet történetében. Mondhatjuk, hogy egy-egy csendéletként ábrázolt tárgyegyüttes élettel telik meg, amint objektumává válik egy festménynek vagy fotográfiának. A hétköznapiként használt elemek új funkciót nyernek, amint fókuszba kerülnek egy-egy művészeti alkotásban, mondhatjuk, hogy megelevenednek, lelket kapnak. Alapvető igényünk, hogy rajzokon, festményeken, fotográfiákon megörökítsük az emberi testet, azt a csodát, amely a legismerősebb és mégis a legnagyszerűbb számunkra. A testábrázolás nem csupán a látható korpuszról beszél, hanem a láthatatlan lélekről is. Szabó olyan tárgyakat talált meg és adott nekik új jelentést, amelyeket egy bizonyos szempontból használhatatlannak, selejtesnek minősítettek. A korábban a bajai Türr István Múzeumban próbababaként alkalmazott kiállítási tárgyak elsősorban idealizált női, illetve férfi testeket utánoztak, amelyek egykor tökéletesek voltak, mintaszerűen feszítettek rajtuk a bemutatott ruhák. A fotográfiákon most a ruháiktól megfosztott, korábban láthatatlan váz kerül fókuszba, sokszor csendéletszerűen bemutatva. Az emberi testek utánzására alkotott babák törékenyek, mulandóak, így azok idővel elhasználódtak, tökéletességüket vesztették. A sok igazítás, szegecselés felsértette azok felületeit, így a keletkezett rongálódások szinte emberi sebhelyekhez váltak hasonlóvá. Ezek láttán a krisztusi szenvedések juthatnak eszünkbe, különösen a keresztre írt INRI (Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum – Názáreti Jézus, a zsidók királya) rövidítés látványa miatt. Ezt az értelmezést erősíti a 33 darabból álló sorozat misztikus száma is, mely szimbolikusan a „krisztusi korra” utal.

A művészet konstruktív erejének hatására az eldobott és selejtes próbababák képesek ismételten teljességükben megmutatkozni, sőt ragyogni. A lélekátadás gesztusa tehát akár teremtésként is felfogható a fotográfus szemén és lencséjén keresztül. Az, amit a tárgyak szándékolt vagy véletlenszerű elrendezése, a fény-árnyék hatás, a perspektivikus látásmód együttesen eredményez, élővé teszi a próbababákat és a mellettük bemutatott objektumokat. Olyannyira, hogy sokszor szinte érzékeljük a test kontúrjait, az emberi bőr pórusait, mintha azok valóban elevenek lennének. A megnyújtott fejek Amedeo Modiliani festészeti ábrázolásmódját idézik. A meztelenségükben ábrázolt testekben erőteljes szexuális vonásokat fedezhetünk fel. A férfi és női intimitásban ugyanúgy megtaláljuk a simogatás gyengédségét, ahogyan a vágyakozás intenzív gesztusait. A líraiság és a romantika lágysága egy-egy szelíd érintésben nyilvánul meg, melyet az egyik munkán látható villamossági-kapcsolási rajz tárgyilagossága ellenpontoz.

A próbababákon időnként ruhadarabokat látunk, melyek az élet lenyomatait őrzik. A testek mozdulatai, azok tartása életteli, ám a kitekert vagy különálló fejek, végtagok a lét törékenységét és mulandóságát is jelzik. A babákat sokszor (elmosódó) fényképeken keresztül vagy azokkal együtt pillanthatjuk meg. Az így létrejött sajátos látványvilágot és impressziót az alkalmazott mélység-élesség fókuszváltásai hozzák létre. A fotók megjelenése a fotográfiákon egyfajta metaértelmezésre ad lehetőséget, mindezzel együtt pedig megteremti egy-egy korábbi élethelyzet felidézésének lehetőségét.

A képeken látható légbuborékos fóliának többféle jelentése van. A műtárgyak csomagolásánál használt anyag a benne tárolt életadó levegőnek köszönhetően elsősorban védelmező funkciójú. A munkákon bemutatott fólia súlya szándékoltan, pontosan 21 gramm, amelyet Szabó patikai mérlegeléssel hitelesített. Ez az érték felidézi azt a mítoszt, illetve tudományos kutatási eredményt, amely szerint a halál pillanatában a test éppen ennyit, 21 grammot veszít a súlyából. Az erről szóló feltevés az amerikai Dr. Duncall McDougall nevéhez kötődik, akinek kutatásai nyomán ez a tudás ismertté vált. Ám ennek a bizonyossága, tudományos hitelessége nem érdekli Szabót, csupán a mítoszból fakadó szimbolikus értelmezés, illetve a lélekátadás lehetősége. A fóliába csomagolt fejek így a képeken levegővel, sőt lélekkel telnek meg. A csomagolóanyag szerepeltetése Manzoni avantgárd konceptualista munkáit idézik. A fotográfia objektumává állított műanyag egyszerre válik szakrális tárggyá és eldobható, haszontalan hulladékká. A vitalitás és mulandóság ellentétpárja az élet körforgásában így együtt válik teljessé és egyszerre nyer értelmet.  A teremtés és elmúlás mítoszai az élet kezdetét és végét szimbolizálják, ám az újjászületésre mindig van lehetőségünk. Mindez nem csupán szakrális módon lehetséges, hanem a művészet útján is megtörténhet. Ez az optimista világlátás és lélekátadási gesztus lehetősége jellemzi tehát a Give me a Soul című sorozatot és összességében Szabó Zsolt fotográfiai művészetét.

Fazakas Réka