„A fotográfia feladata a dolgok valódi természetének, belsőjének és életének a megörökítése.”
André Kertész
Szabó Zsolt fotográfiai munkásságában a látvány mögötti gondolatiság megragadására és a részletek bemutatására törekszik. Korán felismerte, hogy ez az, amivel képes mondanivalóját és lelkivilágát is kifejezni. Fekete-fehér alkotásaival erőteljes hatást ér el, amely mindig a leglényegesebbre irányítja a figyelmet. Szabó (Pécs, 1980) a Pécsi Tudományegyetemen és a párizsi Sorbonne-on végezte tanulmányait. Az analóg fotográfiában találta meg önkifejezésének lehetséges módját. Példaképként tekint a két magyar származású mester, André Kertész és Brassaï életművére. Nagy tisztelője Giorgio de Chirico és Piero Manzoni olasz képzőművészeknek, akiktől a szürrealisztikus világlátást és a konceptualista művészeti gondolkodásmódot tanulta el. Szabó célja mindig a múló pillanat és az egyedi látványvilág megörökítése. Ezzel olyan különleges miliőt és hangulatot teremt képeinek, amelyek a létezés körforgását, egyben annak örökkévalóságát tükrözik.
Témái a tárgyak, a természeti környezet és az emberi testek egymáshoz való viszonya, a köztük feszülő érzelmek felfedezése. Olykor érzéki élmények is megjelennek a képein, időnként éppen a vágyott beteljesülés hiányának szemléltetésével. Az időbeli és térbeli kapcsolódási pontok megtalálása érdekében keresi az együttállásokat, néhol szándékoltan is segítve a különféle szituációk egymásra találását. A perspektivikus nézőpont gyakori változtatásával érzékelteti a tereket, mélységeket és távlatokat. Sorozatokban gondolkozik, amelyeknek elemei szorosabban vagy lazábban kapcsolódódnak egymáshoz. Fontos számára a tárgyak és a testek hordozta szimbolika, sőt, a számszimbolika is, amelyet a képek elemeinek számában vagy azok fizikai méretében is érvényre juttat. Kiemelt figyelmet fordít a fotók kidolgozására és azok technikai megvalósítására. Analóg filmre dolgozik, kézi technikákat alkalmaz, mind a felvételek készítésénél, mind azok előhívásánál. Sokszor egyedi, különleges, akár múltidéző gépet vagy kamerarendszert használ, amelynek gyakran a mondanivalóhoz is köze van, így ezzel a tartalom megértését is elősegít(het)i. A kézműves technikák alkalmazásához „nem nosztalgiából, félelemből vagy dacból ragaszkodik, hanem bennük új tapasztalatok után kutat, melyek eltérnek a megszokott, digitális átlagtól.” David Sax kanadai író fogalmazza meg ekként gondolatait Az Analóg bosszúja című könyvében, mely Szabó munkásságát, gondolkozásmódját is jól jellemzi. Gyakran készülnek zselatinos ezüst anyagra felvételei, időnként pedig az analóghoz leginkább hasonlító, legkorszerűbb technikát, a giclée printet választja. Képeinek kidolgozásához prémium minőségű, barit papírt választ, különlegessé téve ezzel is alkotásait. Kiállításain látható installálási módszerei mindig egyediek és letisztultak, segítve a befogadókat, hogy figyelmüket elsősorban a fotográfiák teremtette világra fókuszálják.
The Shadow of Coincidence és The Light of Coincidence című sorozataiban a fények és az árnyékok véletlenszerű vagy szándékolt együttállásában találja meg mindazt, amit érez és gondol a létezés különleges pillanatairól. A képek feszültségét a hiányban is megmutatkozó teljesség paradoxonai teremtik meg. A Nature Morte és az Understatement című alkotásegyütteseiben a mulandóság esztétikumát és a természet változásainak pillanatait rögzíti. A látványvilág mögötti tartalmakat keresi, ahol együtt szerepelteti az emlékezet fragmentumait a jelen megragadott pillanataival. Szériái ritkán kötődnek konkrét helyszínekhez, hiszen egyetemes érvényű igazságait így tudja leginkább kifejezni. Ám az Amerikában, 2018-ban készült Take me to paradise című munka készítésénél a helyszín különleges szerepet kapott. A képeken nem csupán az általános értelemben vett emlékezés fontosságát és az élet törékenységét mutatja be, hanem a 2001. szeptember 11-én, New Yorkban történt terrortámadás személyes lenyomatait is megörökíti. Az 56 felvételből álló sorozat elemeinek száma utal az Egyesült Államokba 1956-ban kivándorolt magyar üldözöttekre és azok kint megélt nehézségeire. Az emlékező képek érzékenyen, a részletekre fókuszálva utalnak a terrorizmus borzalmaira és a soha nem feledés fontosságára. Az előhívott munkák 19 x 19 cm-es mérete jelzi a tragikus dátum számait is. A Breath és Space című sorozatok előkészítik a most először bemutatott, legújabb, Give me a soul című szériát. A valamiféle, tátongó űr betöltése csak úgy lehetséges, ha a fotográfia segítségével a művész lelket ad a tárgyaknak.
Élettelenből élőt teremteni csupán szakrális úton lehetséges. Amikor Isten a teremtés során életet lehelt az első emberbe, Ádámba valami felfoghatatlan csoda történt. Ez a gesztus számunkra, embereknek megismételhetetlen és elérhetetlen. Mégis megadatott valami, aminek segítségével, ehhez foghatót tudunk véghezvinni. Mondhatjuk, hogy a művészet mimetikus hatalmának köszönhetően lehetséges az élettelenből való teremtés, a lélekátadás varázsa. Szabó 33 elemből álló, 2019 és 2021 között készült Give me a soul című sorozata a fotográfia segítségével írja újra ezt a csodát. A felvételek 6 x 6 cm-es, fekete-fehér analóg filmre készültek, Ilford Barit papírra nagyítva. A képek készítéséhez Szabó Hasselblad 500EL kamerarendszert használt, amelyhez hasonlót alkalmaztak 1969. július 20-án a Holdra szállás megörökítésekor is. A Luna I-II-III. című képek ennek állítanak emléket, ahol a nagyítás során kirajzolt felületek textúrái a Hold felszínének mimézisei. A nem négyzetes formátumú alkotások készítésénél Szabó egy különleges, műszaki Horseman L45 nagyformátumú fényképezőgéppel dolgozott.
Az élettelen tárgyak élőként való bemutatásának nagy hagyománya van a művészet történetében. Mondhatjuk, hogy egy-egy csendéletként ábrázolt tárgyegyüttes élettel telik meg, amint objektumává válik egy festménynek vagy fotográfiának. A hétköznapiként használt elemek új funkciót nyernek, amint fókuszba kerülnek egy-egy művészeti alkotásban, mondhatjuk, hogy megelevenednek, lelket kapnak. Alapvető igényünk, hogy rajzokon, festményeken, fotográfiákon megörökítsük az emberi testet, azt a csodát, amely a legismerősebb és mégis a legnagyszerűbb számunkra. A testábrázolás nem csupán a látható korpuszról beszél, hanem a láthatatlan lélekről is. Szabó olyan tárgyakat talált meg és adott nekik új jelentést, amelyeket egy bizonyos szempontból használhatatlannak, selejtesnek minősítettek. A korábban a bajai Türr István Múzeumban próbababaként alkalmazott kiállítási tárgyak elsősorban idealizált női, illetve férfi testeket utánoztak, amelyek egykor tökéletesek voltak, mintaszerűen feszítettek rajtuk a bemutatott ruhák. A fotográfiákon most a ruháiktól megfosztott, korábban láthatatlan váz kerül fókuszba, sokszor csendéletszerűen bemutatva. Az emberi testek utánzására alkotott babák törékenyek, mulandóak, így azok idővel elhasználódtak, tökéletességüket vesztették. A sok igazítás, szegecselés felsértette azok felületeit, így a keletkezett rongálódások szinte emberi sebhelyekhez váltak hasonlóvá. Ezek láttán a krisztusi szenvedések juthatnak eszünkbe, különösen a keresztre írt INRI (Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum – Názáreti Jézus, a zsidók királya) rövidítés látványa miatt. Ezt az értelmezést erősíti a 33 darabból álló sorozat misztikus száma is, mely szimbolikusan a „krisztusi korra” utal.
A művészet konstruktív erejének hatására az eldobott és selejtes próbababák képesek ismételten teljességükben megmutatkozni, sőt ragyogni. A lélekátadás gesztusa tehát akár teremtésként is felfogható a fotográfus szemén és lencséjén keresztül. Az, amit a tárgyak szándékolt vagy véletlenszerű elrendezése, a fény-árnyék hatás, a perspektivikus látásmód együttesen eredményez, élővé teszi a próbababákat és a mellettük bemutatott objektumokat. Olyannyira, hogy sokszor szinte érzékeljük a test kontúrjait, az emberi bőr pórusait, mintha azok valóban elevenek lennének. A megnyújtott fejek Amedeo Modiliani festészeti ábrázolásmódját idézik. A meztelenségükben ábrázolt testekben erőteljes szexuális vonásokat fedezhetünk fel. A férfi és női intimitásban ugyanúgy megtaláljuk a simogatás gyengédségét, ahogyan a vágyakozás intenzív gesztusait. A líraiság és a romantika lágysága egy-egy szelíd érintésben nyilvánul meg, melyet az egyik munkán látható villamossági-kapcsolási rajz tárgyilagossága ellenpontoz.
A próbababákon időnként ruhadarabokat látunk, melyek az élet lenyomatait őrzik. A testek mozdulatai, azok tartása életteli, ám a kitekert vagy különálló fejek, végtagok a lét törékenységét és mulandóságát is jelzik. A babákat sokszor (elmosódó) fényképeken keresztül vagy azokkal együtt pillanthatjuk meg. Az így létrejött sajátos látványvilágot és impressziót az alkalmazott mélység-élesség fókuszváltásai hozzák létre. A fotók megjelenése a fotográfiákon egyfajta metaértelmezésre ad lehetőséget, mindezzel együtt pedig megteremti egy-egy korábbi élethelyzet felidézésének lehetőségét.
A képeken látható légbuborékos fóliának többféle jelentése van. A műtárgyak csomagolásánál használt anyag a benne tárolt életadó levegőnek köszönhetően elsősorban védelmező funkciójú. A munkákon bemutatott fólia súlya szándékoltan, pontosan 21 gramm, amelyet Szabó patikai mérlegeléssel hitelesített. Ez az érték felidézi azt a mítoszt, illetve tudományos kutatási eredményt, amely szerint a halál pillanatában a test éppen ennyit, 21 grammot veszít a súlyából. Az erről szóló feltevés az amerikai Dr. Duncall McDougall nevéhez kötődik, akinek kutatásai nyomán ez a tudás ismertté vált. Ám ennek a bizonyossága, tudományos hitelessége nem érdekli Szabót, csupán a mítoszból fakadó szimbolikus értelmezés, illetve a lélekátadás lehetősége. A fóliába csomagolt fejek így a képeken levegővel, sőt lélekkel telnek meg. A csomagolóanyag szerepeltetése Manzoni avantgárd konceptualista munkáit idézik. A fotográfia objektumává állított műanyag egyszerre válik szakrális tárggyá és eldobható, haszontalan hulladékká. A vitalitás és mulandóság ellentétpárja az élet körforgásában így együtt válik teljessé és egyszerre nyer értelmet. A teremtés és elmúlás mítoszai az élet kezdetét és végét szimbolizálják, ám az újjászületésre mindig van lehetőségünk. Mindez nem csupán szakrális módon lehetséges, hanem a művészet útján is megtörténhet. Ez az optimista világlátás és lélekátadási gesztus lehetősége jellemzi tehát a Give me a Soul című sorozatot és összességében Szabó Zsolt fotográfiai művészetét.
Fazakas Réka
Fotósorozat a 2001. szeptember 11-i terrortámadás emlékére, 2018. szeptember
Ahogyan elménk fényképezőgépe vakuként világítja meg a 2001-es new york-i eseményeket, úgy mutatja be kameráján keresztül Isparomar York a terrortámadások mementóját 2018-ban. Az egész világ emlékszik, mi történt New Yorkban 2001-ben, sőt a vakuemlékezet miatt azt is tudhatjuk, mit csináltunk aznap, merre jártunk, hogyan éltük meg a felfoghatatlant. A két amerikai pszichológus, Roger Brown és James Kulig 1977-es Villanófény emlékezet (Flasbulb Memory) elmélete szerint – amelynek iskolapéldájává vált a 9/11-es tragédia – úgy rögzítjük a meglepő vagy érzelmileg megrázó világtörténelmi eseményeket, hogy nem is pontosan a kiváltó hír részleteit őrizzük meg, hanem sokkal inkább személyes emlékeinket. Isparomar Yorknak annyira bevésődtek retinájába és memóriájába a terrortámadások szörnyűségei és annak személyes lenyomatai, hogy évek óta New Yorkba vágyott, kegyeletét leróni és sajátos nézőpontú emlékeit megörökíteni. A 2001-es személyes, távolról megélt tapasztalatai mellé így társult a 2018-as szeptemberi út, amikor végigjárta New York emblematikus helyszíneit. Ez volt az ő „amerikai álma”, ezt akarta saját, analóg fényképezőgépével megmutatni, a villanófény emlékeit kézzelfoghatóvá tenni.
Isparomar York érzékeny, művészi fotográfiái középpontba állítják a 18 évvel ezelőtti terrortámadás mementóját. A fotós egyéni módon idézi fel a tragédiát, Magyarországról, magyarként. Célja, hogy felelevenítse a történteket, az Amerikai álmot, a szabadságeszményt, John Lennon tragédiáját és mindazt, amit Amerika és New York nekünk, magyaroknak és neki személyesen jelent. Az 56 képből álló sorozat mindegyike fekete-fehér filmre készült, analóg technikával, 19 x 19 cm-es egyedi papírra előhívva, nagyítva. A számok szimbolikusak, utalnak a 9. 11 dátumra és az 1956-ban, a hazai terror elől kivándorolt nagyszámú magyarra. A fotográfiák készítésének módja a hagyományos technikák személyességét, intimitását, egyediségét hangsúlyozzák.
Sokminden megváltozott az első magyarok „kitántorgása”, vagy a II. világháború borzalmai elől menekülők, illetve az 1956-ban a szabadság levegőjét kereső emigránsok érkezése óta Amerikában, ám valami mégis változatlan maradt. A mai magyarok New Yorkba érkezve már nem a Szabadságszobrot pillantják meg először az óceán felől hajózva, hanem (paradox módon éppen a tragédiát is eszközként felhasználó) „égi hajókkal” landolnak a John F. Kennedy Nemzetközi Repülőéren. A légi kikötőben az érkezők így nem a szabadság örök eszméjével szembesülnek elsőként, hanem az éppen ezt korlátozni szándékozó törekvések szomorú eredményeivel és az erre adott amerikai válaszokkal. A reptéren olvasható 9/11 We will never forget mondat egyszerre jelenti a múlt, a jelen és a jövendő hármasságát, a hagyományokat és az örök megújulás eszményét. A felirat üzenete az emlékezés fontosságát, a továbblépés erejének lehetőségét, valamint a bizakodás jövőbe vetett hitét hordozza.
Isparomar York fotográfiái önállóan is megállják a helyüket, ám sorozatként egy történetet mesélnek el. Mondhatjuk, hogy egy elsőként Amerika földjére lépett magyar turista – vagy akár egy emigráns – szemszögéből láttatja a várost. A fotográfus kameráján keresztül csodálkozik rá a nevezetességekre, az éppen ott kiállító művészekre, valamint a terrortámadások mementóira. Alberto Giacometti és Piero Manzoni alkotásai ihlette fotók mellett megtaláljuk a Broadway vagy más avenue-k hétköznapi életképeit, ugyanakkor ellenpontként a terrortámadásokat másként értelmező tüntetők demonstratív pillanatai is felidéződnek.
A sorozat nyitóképe a Dakota ház melletti John Lennon Emlékpark, Imagine felirata – szimbolikusan közvetítve, hogy nem létezik lehetetlen. Ez az üzenet a minden akadályon felülemelkedés lehetőségét jelenti Isparomar Yorknak és mindenkinek, aki nyitott erre. A fotókat szemlélve átélhetjük a Szabadságszoborhoz vezető hajóutat és az egykori emigránsok megérkezésének pillanatait. New York utcáin át eljuthatunk a Broadwayre, majd az épülő One World Trade Center toronyig és a Ground Zero Memento-ig. A perspektivikus nézőpont szemléletváltásai hol alulról, hol felülnézetből láttatják az épületeket, hogy érzékelni tudjuk a mélységeket, magasságokat, tereket. A város szimbolikus épületei, jelképei elevenednek meg előttünk, többértelműségükben is ismerősen. A Big Apple becenevére utaló, mellékesen megjelenő Apple logó vagy az ottfelejtett kávéspohár, az utcán siető emberek mindegyike tipikus new york-i pillanatot mutat, azt a várost láttatja, amely sohesem alszik. Az örök nyüzsgésben élő City mondhatjuk, hogy talán csupán egyszer állt meg igazán, 2001. szeptember 11-én, és áll meg azóta is minden évben, hogy emlékezzen. Az egyik fotó utal a terrorcselekmények politikai kontextusára, ahol egy televízió képernyőjén keresztül látjuk megörökítve a CBS Evening News híradását a korabeli afganisztáni tudósítással. Az elmosódott kép felidézi a magyar származású fotográfus, Robert Capa D-Day fényképeit is. A Broadway-en készült fotók az ott tapasztalt visszásságokra, a város sajátosságaiból eredő ellentétekre hívják fel a figyelmet. Ezeken a képeken a fotós az egyes ember kiszolgáltatottságát és nehéz életkörülményeit mutatja be, mély empátiával és elfogadással, hiszen ez is része New York Citynek.
A terrortámadásra emlékező képek érzékenyen, a részletekre fókuszálva utalnak a borzalmakra és a soha nem feledés fontosságára. A mementó helyszínén, a grandiózus vízesés mellett, a finoman kirajzolódó nevek a kegyelet- és tiszteletadás érzékeny pillanatait rögzítik. Az utat lezáró kép, az Exit felirat egyfajta feloldás, valaminek a végét jelenti, ám mégis értelmezhető az új lehetőségek felé nyíló átjáróként is. Bizakodással és reménnyel teli a kép, hiszen a visszatérés lehetősége is fennáll a kamera mindkét oldalán állóknak, annak is, aki készítette a fotókat, ahogyan annak is, aki befogadja, szemléli azokat.
Minden Amerikába érkező magyart (ahogyan más turistát vagy bevándorlót is) minden időben a szabadság eszméje vezérel a Lehetőségek Földjére, és bizonyára így lesz ez mindig. Ez az optimizmus tükröződik Isparomar York fotógráfiáin, nem csupán saját visszatérésének reményében, hanem az örök újrakezdés lehetőségét is magában hordozva.
Fazakas Réka
English
